Örömsüti átadás - Balassagyarmat, Reménysugár otthon

Ma volt az Örömsüti átadás, amelyre én is elmentem és elvittem a kedves felajánlók által sütött finomságokat. Biztos többen olvastátok a blogom facebook oldalán, hogy országszerte akciót hirdettünk és bárki csatlakozhatott hozzánk, aki úgy gondolta fel tud ajánlani egy tálca saját készítésű süteményt. Az otthonokban élő árva, vagy hátrányos helyzetű gyerekeknek gyűjtöttük össze a süteményeket. Mi a Nógrád-megyei csoportot képviseltük Papné Mák Ivettel.

Ezúton is szeretném megköszönni azoknak, akik eljuttatták hozzám a sütiket.

Nagyon szépen köszönjük Veres Teréz, Képes Klaudia, Géczi Lilla, Majoros Mariann, Bozó Sándorné és Bartus Istvánné közreműködését! Ők személyesen nekem adták át az Örömsütiket! Balassagyarmaton Papné Mák Ivett szervezte a dolgot és ő fog hírt adni azokról, akik neki juttatták el a sütiket.

Biztosak lehettek benne, hogy a sütik a legjobb helyre kerültek.

Épp most értem haza és még próbálom feldolgozni az elmúlt pár órában látottakat... A balassagyarmati Reménysugár otthonban 100 gyermek és fiatal felnőtt éli a mindennapjait. Az az igazság, hogy fogalmam sem volt róla, hogy miféle otthonról van szó. Azt gondoltam elárvult gyerekeket nevelnek ott... De amit láttam, arra egyáltalán nem számítottam. Nem is tudtam róla, hogy a megyében működik ilyen intézmény. Ők az egyetlen hely, ahová az olyan gyereket fogadják be, akiket más intézmény már nem vállal... Néhány egészséges, elárvult csecsemőt leszámítva mindannyian súlyosan fogyatékosak, vakok, ágyhoz kötöttek, mozgásképtelenek, végtaghiányosak, bénultak, súlyos értelmi fogyatékosok, a legtöbben közülük beszélni sem tudnak és teljes ápolásra szorulnak. A kis csecsemőket láttuk először és összeszorult a szívem amikor arra gondoltam, hogy valaki hogyan képes eldobni egy tüneményes apró lény... Egy alig egy éves forma szöszke kisfiúcska ácsingózott a terem közepén és integetett... Néhányan közülük már tudtak járni, mászni. De sok picurka még teljesen karon ülő csecsemő volt, körben a kiságyakban. Ők voltak a legjobb állapotban, ahogy mondtam is. A többiek más részlegekben voltak. Körülbelül 60 ápoló dolgozik az otthonban. Komolyan mondom, hogy nem tudom, hogy nap mint nap hogyan van lelki erejük végigcsinálni a munkájukat (illetve ez már nem is munka, hanem elhivatottság a részükről). Viszont jó volt azt látni, hogy teljes szívvel gondozzák a gyerekeket. Mélységesen tisztelem őket azért, amit nap mint nap végigcsinálnak. Az egész intézményből áradt a szeretet. Minden karácsonyi díszben pompázott és karácsonyfák, világító égősorok, díszek voltak mindenfelé és minden teremben. Sokat tesznek azért, hogy a gyerekek mindennapjai elviselhetőbbek legyenek. Az egyik ápoló, Török Pisti vezetett végig minket az intézményen. Sokat mesélt a gyerekekről, az intézményről és a körülményekről... 24 éve dolgozik már ott. Szóval körbevitt minket és mindent megmutatott. Mi pedig Ivettel sóhajtozva és nagyokat nyelve csoszogtunk utána. Bizony alig bírtuk sírás nélkül végigjárni a termeket. Sokszor azt éreztem, hogy bele kellene kapaszkodnom Ivettbe, de tartottam magam, amennyire lehetett. Különböző részlegekben vannak a gyerekek, korosztályok szerint, vagy attól függően mennyire sérültek. Borzalmas volt látni ennyi sérült gyermeket egy helyen. Nem is tudom fel tudom-e dolgozni a látottakat... Viszont ennek ellenére máskor is biztos, hogy segíteni fogok nekik, ha mást nem akkor legalább ugyanígy süteményekkel, hiszen ahogy megtudtuk édességet csak nagyon ritkán kapnak, mert nem jut rá pénz. 2 havonta túrós táska, vagy egy kis nápolyi jut nekik csak... Mondta Pisti, hogy a gyerekeknek szinte az egyetlen öröm az ételben van, hiszen sokan közülük mást nem is tudnak csinálni, csupán enni és nyelni... Sem játszani, sem kijutni onnan az épületből. Ezért annak nagyon örülök, hogy egy picikét szebbé tehetjük ezeknek a gyerekeknek a karácsonyát azzal a néhány szelet süteménnyel, amit elvittünk nekik.

Eléggé elgondolkodtam az élet dolgain. Azon, hogy az élet milyen igazságtalan, hogy néhány embernek így kell leélnie az életét, hogy ennyire beteg és szinte tudatában sincs annak, hogy mi történik vele, vagy mi zajlik a nagyvilágban... Tudjátok kicsit mindannyiunknak el kellene gondolkodnunk azon, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy szerető családunk van... Van kezünk, lábunk. Tudunk járni, futni, vagy bármit csinálni, amit csak szeretnénk. Apró dolgok ezek és sokszor nem is értékeljük azt amink van. Pedig az életben rengeteg öröm van. Sokszor el kellene vonatkoztatnunk a mindennapok gondjaitól, a rohanástól és csak örülni annak, hogy létezünk épen és egészségesen...

Még egyszer köszönjük a felajánlásokat az otthonban élők és az ápolók nevében is! 

Nudleee